A 70. születésnapját ünnepelte a napokban Blaskó Balázs, a Gárdonyi Géza Színház igazgatója, akivel többek között a szülői háttérről, a családról és a hivatásról beszélgettünk.
– Hárman vannak testvérek, mindhármukból művész lett. Milyen közegben telt a gyerekkoruk?
– Édesapámról, Blaskó János festőművészről épp a napokban jelent meg egy gyönyörű album, melyet az Eszterházy Károly Katolikus Egyetemen mutattak be, a Líceumban, ahol közel húsz éven át tanított. Édesanyám fiatal korában színésznői álmokat dédelgetett. Beiratkozott Makai Margit színitanodájába, de a kis faluban, ahol élt, akkortájt ezt nem igazán nézték jó szemmel, így hát végül nem végezte el. Viszont nagy öröm volt számára, hogy a gyermekei kiteljesedhettek a hivatásukban.Nagyon izgalmas, inspiráló, meghatározó élményeket adó közegben nőttem fel egy angyalföldi művészházban, melyben édesapám műterme volt. Itt teljesedett ki mint festőművész, s ebből a miliőből indult el művészi pályán a két bátyám is: Blaskó János szobrászművész és Blaskó Péter színművész. Gyermekkoromban sokszor hallgattam a beszélgetéseiket művészetről, hivatásról, s rájöttem, hogy az alkotási folyamat lényegét nézve nincs különbség a művészeti ágak között. Átszellemülve hallgattam és figyeltem őket, s akkoriban egyre többet rajzoltam. Egyre komolyabb szerepet töltött be azonban életemben a sport is: serdülő és ifjúsági korcsoportban kajakoztam jó eredményeket elérve. Aztán úgy alakult, hogy 17-18 éves koromban elengedtem a versenysportot. Az egyesület felbomlóban volt, elvesztettem az edzőmet, no és érettségi előtt álltam, döntenem kellett, hogy aztán merre tovább. A képzőművészet is erőteljesen vonzott, de hatott rám az a számtalan színházi előadás is, amelyekre Péternek köszönhetően eljutottam, s nagy hatással volt rám két csodálatos irodalomtanárom, akik arra ösztönöztek, hogy próbáljam önmagamat megtalálni egy-egy versben, irodalmi alkotásban. Sokat foglalkoztatott önmagam kifejezése. Azon kellett elgondolkodnom, ehhez mi számomra a legmegfelelőbb eszköz, a legmegfelelőbb közeg. Végül a Színművészeti Főiskolára jelentkeztem.
– Mennyire teljesült be ennek az önkifejezésnek a vágya a főiskolán, illetve a különböző színházakban megformált szerepekben?
– A főiskola számomra csalódás volt. Egyfajta olvasztótégelynek éreztem. Én arra számítottam, hogy amit a felvételin megmutattam magamból, ami alapján felvettek, azt fogják kibontani, erősíteni bennem. Erről szó sem volt. A műfajok széles skálájára készítettek fel, de én mély emberi érzések, gondolatok, tartalmak felmutatására vágytam. Sok minden gyermetegnek és feleslegesnek tűnt. Az önállóságra nevelést az én osztályomban nem tapasztaltam meg. Mikor tudatosodott bennem, hogy diplomás színész lettem, az adott aztán egyfajta magabiztosságot. A főiskola után Debrecenbe kerültem, majd Miskolcra. Debrecenből egy zenés vígjátékból menekültem el, úgy éreztem, ez a műfaj nem nekem való. Miskolcon azonban azonnal egy nagyszerű szerep várt, Ibsen: Kísértetek című drámájában Osvald Alving. Kovács Máriával, mint anyámmal, nagyszerű volt játszani. Az előadás bemutatója épp Egerben volt, hiszen akkor az egri teátrum egyfajta kamaraszínháza volt a miskolcinak. Az 1978-79-es évadban aztán Beke Sándor hívására bátyámmal és Reviczky Gáborral együtt Kecskemétre szerződtünk. Itt kezdtem magamra találni. Kiváló szerepeket kaptam, és oldódtak bennem azok a szorongások is, amelyeket a könnyedebb műfajok iránt éreztem. Ebből az időszakból legemlékezetesebb a La Mancha lovagja, amelyben Péterrel játszhattam, ő mint Don Quiote, én mint Sancho Panza. Ezután Veszprém következett, ahová Horváth Z. Gergely főrendező hívott. Lengyel Menyhért: A cárnő című komédiájában debütáltam, Csomós Mari partnereként, főszerepben. Veszprém volt az, ahol először éreztem igazán, hogy igen, ez a hivatásom, a helyemen vagyok. Valahogy megerősödtem minden tekintetben. Jöttek aztán a főszerepek, prózai és zenés darabokban egyaránt.
– Ez sorsfordító helyszín volt eszerint…
– Veszprém a magánéletem szempontjából is fontos állomáshely. Saárossy Kingával a főiskolán párhuzamos osztályba jártunk, de ott ismertük meg egymást igazán. Hosszú évek kötnek oda. Első gyermekünk, Zsófi is ott született. Később Budapesten éltünk, sok helyen, sokat dolgoztunk, de szakmailag nem voltunk elégedettek. Kingát Nyíregyházára hívták, s mivel megfogadtuk, hogy soha nem fogunk távházasságban élni, odaköltöztünk. Jól éreztük magunkat ott, egy év után mégis elfogadtuk Lendvai Ferencnek, a kecskeméti színház akkor frissen kinevezett igazgatójának invitálását. A fő oka az volt, hogy szerettem volna közelebb kerülni Budapesthez, hogy gyakrabban meglátogathassam nagybeteg édesapámat. Két évet töltöttünk akkor Kecskeméten. Szép emlék, jó szerepekkel. Az eddig megélt életem fele azonban Egerhez köt: éppen 35 évvel ezelőtt, 1988-ban, mikor Egerben mód nyílt egy kiteljesedett, önálló társulatot létrehozni, Gali László hívására nagy örömmel jöttünk. Kinga hazavágyott, s nekem sem volt idegen a város. Fiunk, Bálint már itt született.
– Három igazgató alatt játszott az egri társulatnál. Hogyan gondol vissza ezekre az időszakokra?
– A Gali László vezette teátrum szakmailag nagyon jól működő, kiváló rendezőkkel és színészkollégákkal dolgozó színház volt. Beke Sándor a Gali-féle, nemzeti elkötelezettségű népszínházi vonalat vitte tovább, a társulatot pedig kiegészítette vajdasági, erdélyi kollégákkal. Csizmadia Tibor első ciklusának két-három évében nem tért el erőteljesen elődei hagyományától, később azonban ún. rétegszínházat alakított ki, amely a bérletes nézőszám jelentős csökkenését eredményezte. A társulathoz képességes fiatalokat hozott, de a régóta itt dolgozó kollégák nem igazán kaptak lehetőséget.
– Mi motiválta arra, hogy rendezzen, és később igazgató legyen?
– A képzőművészeti hajlam, az otthonról hozott élmények, a zene és a színház szeretete együttesen. Úgy érzem, ezek összessége, egyfajta összművészeti hatásból született rálátás, az egységben gondolkodás áll közel hozzám igazán. Az igazgatás pedig… Szerettem volna a tapasztalataimat egy társulat érdekében kamatoztatni. Olyan színházban, amelyhez kötődöm. Mindig érdekelt ennek a munkának a sokszínűsége, de mindig színházhoz, társulathoz kapcsolódóan. 1990-ben Veszprémbe adtam be pályázatot az igazgatói posztra. Nem én nyertem, de a motiváció megmaradt. Később tapasztalatot szereztem Eger város rendezvényigazgatójaként, illetve 17 éven keresztül az Agria Játékok Kft. ügyvezetőjeként. Szerettem volna a Gali László és Beke Sándor által kitaposott útra visszavezetni a színházunkat. Klasszikus, konzervatív értékeket közvetítő, de modern, mához szóló nemzeti népszínház működtetése volt a célom. A veszprémi sikertelen pályázatom után 21 évvel később megpályáztam az egri színház vezetését. Sok sikeres év van mögöttünk a társulattal. És iszonyatosan sok nehézség. Harmadik ciklust már nem akartam. Elfáradtam. Ugyanakkor azt szerettem volna, ha az irány és a társulat megmarad. Ezt nem láttam biztosnak, így újra sorompóba álltam.
– Milyen vezetőnek tartja magát?
– Egy vezetőnek sok mindenért kell tartania a hátát. Bennem kevéssé van meg a simulékonyság, a diplomatikus hajlam. Impulzív ember vagyok, s tán, mert Kos-jelben születtem, igazam tudatában sokszor mentem már fejjel a falnak, és sokszor meg is bántam. Ami a munkatársaimat, kollégáimat illeti, nem szeretem a főnök-beosztott viszonyt.
– Az elmúlt három évben számtalan stresszhelyzetet élt meg a munkában, s egy nagy tragédiát a magánéletben. Mi az, ami átsegíti a nehézségeken?
– Inkább egy személyhez kötném: a feleségem, Kinga. Ő életem talapzata. Az összetartozásunk átsegít minden nehézségen. A színházat érintő problémák legyőzésében, feldolgozásában pedig a kollégák, a tőlük érkező bizalom is erőt ad.
– Egy ember életében jelentős állomás a 70. év. Ilyenkor akarva-akaratlanul összegez is…
– Úgy gondolom, az ember sorsa az általa hozott döntések sorozata. Mindig úgy döntünk, ahogyan az adott emberi, szakmai érettségünk állapota engedi. A legnagyobb kihívás pedig az ember előtt, hogy szabad-e megtenni azt, amit lehet. Az a kérdés, erkölcsileg mit engedünk meg magunknak. A lelkiismeret szavára kell hallgatnunk. Én mindig igyekeztem a lelkiismeretem, az erkölcsi mércém szerint élni, minden tettemet, döntésemet ez befolyásolta. És ez már így is marad.
